ha belátnád, hogy ideje levetned
hamis gyöngyökkel díszített ruhádat,
s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád,
amiben eltitkoltan fáj a lábad;
ha nem panaszkodnál újra meg újra,
hogy napról-napra kevesebbre futja,
mert jóságodból hitvány emberekre
áldoztál könnyelműen túl sokat;
ha csípéseid nyomát kenegetve
kihúznád a saját fullánkodat;
ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád,
amit a nap vakító fénybe vont,
de észrevennéd a riadt bogárkát
a lábad előtt, nehogy eltaposd;
ha ékestollú madarak helyett
a tenyeredből egyszer megetetnél
egy ázott verebet;
ha időnként a füled is befognád,
hogy annyi bolondító zaj után
meghallgasd a csend mondanivalóját;
ha egyszer végigálmodnál egy álmot
és elhinnéd a hihetetlent;
ha arra nevetnél, aki veled van
és nem azután néznél, aki elment;
ha elfogadnád tövissel a rózsát
és feltétel nélkül szeretni mernél –

milyen boldog lehetnél!