elhagytál te is, mint mindenki más,
ki gyermekkori éveim széppé varázsolta.

Csak tudatom őrzi a régi emlékeket,
az öreg gémeskutat, mibe dinnye hűlt a nyáron,
két dolgos kezed aranyló nyomait,
mely virágszirmot hajtott a cseresznyefaágon.

Hányszor eszembe jut bakancslépteid,
mitől minden érdes fűszál lábad elé hajlott,
és hányszor eszembe jut boldog dalolásod,
mely virágutcánk végétől, házunkig hallatszott.

Hányszor gondolok még rongyos tarisznyádra,
miben mindig akadt néhány madárfalat,
amit csak nekem hoztál, csak nekem tartogattál,
akkor is, ha neked morzsányi sem maradt.

Talán ott odafenn az égi felhők útján,
még ma is bátran felnyergeled táltos lovadat,
s még ma is körbejárod azokat a búzaföldeket,
melyeknek érett kalászából kenyerünk dagadt.

Talán te is gondolsz rám, mikor csillag gyúl az égen,
és nagyanyám kezét szorosan fogod,
mikor együtt sétáltok azon a végtelen nagy úton,
ahová majd egyszer érkezni fogok.