a városok zajától
a levegős hegyekbe,
az elhagyott csöpp, árva
zsúptetős tanyákba,
majd még angyalhitedet
kunyerálnád gyerekként
s űrrandevúd helyett lenn
űznéd inkább a lepkét,
majd még isten is kéne,
menekülnél zokogva
e vigasztalan létből
barlangjaidba vissza,
ha felismered, hogy szép
autód hiába száguld,
már a légtér is betelt
és sehol sincs országút,
eszedbe jut, nem te vagy
a Mindenség, dicsőséged
annyi, mint az ördögé,
ha pusztítod az édent,
élnél még volt faludban,
még vonzana a látvány
gyermekeid ölelve
egy karácsonyfa láttán,
majd még megmelegednél
a szeretet tüzénél, —

de félő, nem lehetsz jelen
az öröm születésénél.