mely
gyengéden átöleli
porszemnyi
életed;
a fájó, szürke
sodródásban
köréd ragyogva,
harmattá varázsolom
ki nem ejtett
könnyedet

Vagyok
csendes odúja
vándorló, vihar tépte
lelkednek,
s a helyet,
hová fejed hajtod,
levendula
álmot hozó,
édes illatával
hintem meg

Vagyok
néma és láthatatlan,
mégis,
tőled elmozdíthatatlan;
elbújok
a lépteid nyomában,
s emellek észrevétlen
- nem süllyedhetsz el a sárban

Vagyok
melegség, mely
megszelídíti a napod,
sugárzó fényemmel
ha kell,
én megenyhítem
a fagyot
s tüdődbe oly tiszta
levegőt adok,
mely felfrissíti
elgyengült
élet-akaratod

Vagyok
lendület,
hogy élj, s remélj…
mert élni kell!
Olyan hittel,
mely önmagadtól
nem tántoríthat el

Vagyok…
mert
nem csak magamért,
érted is lennem kell…