két kőgolyóval
játszadozott
a templom
lépcsőjén
amikor
megszólítottam

mondd csak
– kérdeztem –
milyen
a mindenség érzete

először
nem vett észre
a fejét sem emelte fel
csak a golyók
csacska játékát
figyelte
ahogyan
kecsesen
könnyen
egymás körül
sürögtek-forogtak
időnként
hideg és
száraz
csókot adva
a szentély falának
újra
feltettem neki
a kérdést
de még
váratott egy kicsit
és nem válaszolt

a golyók
a mozdulatlan
melegben
össze
össze
koccantak
és csak ez az
össze
össze
koccanás
zavarta a csöndet

aztán végre
így felelt:
a közelben
egy forrásra
bukkansz –
új folyó
születik
itt
minden
pillanatban
meztelen
lábbal
lépjél
bele
a még
kíváncsi elembe
és figyeld meg
hogyan
mossa
körül
térdedet
a víz
nesztelen

először majd
patakot látsz
ha útját
követed –
köveket
görget
– azt hiszi –
pedig csak
a kavics
kél
újra-újra
táncra
és járja át
zúgolódó
habjait
de menj tovább
meg ne állj
– folytatta a mester –
árját is
érjed el
a folyónak
ahol
jajongva
de már
megnyugodva
tölti fel
kékszemű
barátunk a
kényszerű
medret
mit ősei
vájtak ki
maguknak

folyammá
válván
nem zsörtöl
nem siet
többet
a hullám
csak bölcsen
hömpölyög
és puhán
pihen
a völgyben
így
szépen
lassan
torkolatához
visz a
víz
amit majd
a selymes ágy
ringat
emlékei
szárnyán
észrevétlen halálba

az élet
ezen a ponton
befagy:
egyetlen
hatalmas
tó
gyűjti össze
minden eddigi
folyók
örömeit és
bánatait

látod
az élet
halált szül
a halál pedig
életet
fürödj meg
a tóban is
de utána már
ne gyere vissza –
nem leszek itt

a templomot sem
találnád
mert minden
amit láttál –
maga a templom
és mindaz
amit hallottál –
én vagyok