Pár porszeme reámtapadt
Hívő lelkek virágporának.

- A virágporral mi lett, mondd meg?! -
Áldozatul esett esőnek.
Sokszor éreztem idegennek,
De néha áldott ismerősnek.

- Istent, mondd, érezted-e mint Atyát? -
Soha. Ködös volt, ködös valami.
Legtöbbször a Szépségben láttam.
Nem tudok róla többet vallani.

- Jézusoddal hogy mint volt dolgod? -
Mutatott néha tiszta útat.
De kinek ő csak itt reménye:
Minden embernél nyomorultabb.

- S a Szentlélek szállott-e rád
Valaha is szelíd galambként? -
Ó ez igaz. Hogy írtam volna
Nem önmagamtól annyi költeményt?

- A bűnnel, a bűnnel hogy állasz? -
Bántam sokszor - most már nem bánom.
Kényszerítőn szükségszerű,
S magaménak azt sem találom.

- De te hirdetted a Kegyelmet! -
Most azt mondanám: szent véletlen.
Akkor is megduzzadt bennem a szó,
Jaj, ha bárkit félrevezettem.

- Hiszel-e a Feltámadásban? -
Hagyjátok ezt a bús-édes mesét.
Dante vándorolt három túlvilágban.
Nekem az ösvény síromig elég.