miért olyan kevés világrajongó
lakja ma a világot?
Miért nem szereti mindenki
a könyvet és gyümölcsöt,
és ragaszkodik mégis önmagához?
A földanyát a pusztulási görcsök
rázzák, tisztán érezni.
Halálzsinórhoz köldök
az ember,
s jó régen nem Istennel
van összeköttetésben.
Nélküle élni már nem érdem,
az űrben kint a semmi rendel,
kisütteti a ti jövőtök,
megalszik sivatagi homokágyon,
vizet tesz elébe az ördög,
és azt mondja, hogy „élni vágyom”,
de az nekünk épp a halálvágy.
A szabadságot hétvégén bezárják,
viszont a rabság mindig szabadlábon,
meghallod néha éjjel rekedt hangját,
megérthetetlen, mint egy álom,
vagy álomból épp a józanság.
Miféle átok ül rajtunk, jaj,
mégis, miféle átok,
talán az a legnagyobb baj,
hogy nincsenek ennél sehol se jobb világok?
Csak egy-két ország, vidék, falu,
de tükrük épp a múlt felé domború.
Sose voltak? Elpusztultak hamar?
Szétmosta őket egy nyári, vad zivatar,
vagy elvitte az őszi hidegháború,
lehullott a lombjuk, mégsincs sehol avar,
telet meg pár éve senki se látott,
olyan, mint a te talányos hiányod,
kimondva Isten, elhallgatva átok.