kifényesíthet egy napot
nyújtván a bőség tenyerét
nem feltétlenül adományt
szilárd támasztékul kezet
csupán egy szót súgva kiáltva
fennhangon fülébe “lehet”
felröppenthet postagalambként
a másik felé egy mosolyt
hogy tudja higgye a remény
jósorsába holnapot olt
a csüggedőnek lankadónak
az emlékezés vírusát
vigaszul egy hunyorítással
egy öleléssel adja át
hogy nincstelenül ne maradjon
a magános se egyedül
óráin kívül mégis élhet
ki tűnt jelenetbe merül