- a Sukoró csúcsán a fák közt -
szép hajnalod.

A rétet és a jegenyéket;
az utat, amint fellebeg,
-a csorda lába közt, a porból-
lágy reggeled.

A lápot és a bokros füzek
karéját, mikor légbe nőtt
gyökerükkel, hűs vízre hajlik
a délelőtt.

A föld barázdás, ráncos arcát;
minden kis megbújt házsorod;
két karcsú tornyod, melyben délben
a Nap forog.

A kazlak görnyedt, szürke hátát,
ahogy esetlen és sután
árnyukba dől, -mint izzadt béres-
a délután.

Ökörnyál leng... Leírnám ezt is:
s azt is, amint a domb felett
ölükben hozzák nyurga hársak
kék estedet.

Rólad szeretnék mindig írni...
s arról, ki olyan nagyra nőtt,
hogy most, kis vézna mellén tartja
a temetőd.