A polgármester átadná, ha meg tudnánk csináltatni. Elmentem, megnéztem, a polgármesterrel megegyeztünk.  Első hallásra szépnek látszott, de nem múlt még el a negyven éves nehéz idők vetése. Gondoltam, hogy majd megszokják az új szellemet. Neki is indult a plébánia és a püspökség szűkös pénzéből a rendbetétel. De a hangulat is fokozódott, nem mellettünk, hanem ellenünk. Felajánlottam a lehetőséget, hogy személyesen beszélgessek a szülőkkel, meg a hangadókkal. A polgármester úr felkínálta a hivatalát. Komoly hangerő fogadott. Legnagyobb nehézség az imádkozás volt. Mondtam, mivel nem csak katolikus gyerekek vannak ott, nem kötelező azoknak részt venni ebben, akiknek a szülei nem engedik. Ez természetes.  Megkérdeztem, volt-e kényszerítve valamelyik gyermek, hogy evés előtt imádkozzon, ha otthon megmondták, ezt ne tegye?  Nem – volt a válasz. Ilyen szó-labda adogatás volt felém és az előzőhöz hasonlóan perdült vissza a szó-labda. Pattogott a szó ide-oda vagy fél óráig. Aztán csendben, félig megnyugodva, félig morgolódva tértek ők is, én is haza.

A renoválás befejeződött, a két irányt is képviselő óvodai nevelők folytatták munkájukat. A szép munka és a gyermekek fejlődése elhallgattatta az ellenzőket. Évek múltával a gyökér fává nőtt és már szép gyümölcsöket is terem.

Köszönet azoknak, akik kezdetben kitartottak, és akik ma folytatják e csodálatos munkát.

Isten áldása kísérje a nevelőket, dolgozókat, gyerekeket, szüleiket.

Gyulay Endre

ny. megyéspüspök