Utána jártam, megnéztem és meghallgattam. Nem kevésszer... A legnépszerűbb nótáknál, koncertfelvételnél leltároztam. A helyzet a következő: a hangszerek már-már a klasszikusokat idézik (zongora, szolíd dobok, gitárok). Az énekesnőhöz fizikailag legközelebb a zongora. A zenészek szerények. Nuku táncos, 2 vokálos, mellettük vonósok. Őszinte meglepetésemre a zenének olykor a taps is része. Mármint úgy, hogy a zenészek ritmusra tapsolnak. Az énekesnő ugrabugrálás és sshoówmenkedés helyett énekel. Sőt, széken ülve énekel. Sőt, alig hallható kíséret mellett énekel. Nem titkolja az érzelmeit, időnként grimaszol. És minden előítéletemet megcáfolva a közönség is énekel. Hosszú sorokat folyamatosan, hallhatóan, dallamosan, magával ragadóan, szinte értő módon. És a több ezres koncerttermekben kialakul az a meghittség, amit eddig csak Lenny bácsinál érzékeltem, ami élmény zenésznek és hallgatóságnak és ami talán éppen maga a katarzis.

Technikai értelemben nagyszerű felvételek mozognak a világhálón. Nincsenek átfedésben a technikát kezelő kollegák, a koncerthez illő lényeglátó világítástechnika, ami talán rámászik az énekesnőre, de megmutatja az emberi gesztusokat. A rendező bátran pásztázza a közönséget, a portrék mellett jó ritmusban érkeznek a pazar nagytotálok. Operaházi a környezet, van mit bámulni, és a teltház hozza a koncertélményt.

Az említett díjátadón orvosainak mondott köszönetet. Nem tudom, mennyi szobrocska „jár”, de huszonévesen már megajándékozta a zenekedvelőket néhány nagyszerű pillanattal.

Adel: Someone Like You, Rolling in the Deep, Set Fire To The Rain, Don't You Remember; Live at The Royal Albert Hall (és máshol is!); in: youtube.com