Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, amikor 7 éves korában magához vehette a Szentségi Jézust. "Ez volt az én legszebb napom!" szokta mondogatni. Ezen a napon az imakönyvébe ezeket a jófeltételeket írta: "Gyakran járulok a szentgyónáshoz és a szentáldozáshoz, ahogyan lelkiatyám megengedi. Vasár- és ünnepnapokat megszentelem. Legjobb barátaim Jézus és Mária lesznek. Inkább meghalok, mintsem halálosan vétkezzem!" Ezeket a jószándékokat gyakran elolvasta és jóraindítói voltak minden cselekedetében egészen haláláig.
 

Tizenhat kilométer utat tesz meg mindennap, hogy tanulmányait elvégezhesse a községi iskolában. Mikor egy néni azt kérdezte, nem fél-e egyedül a hosszú úton, azt felelte: "Nem vagyok egyedül, mert Őrangyalom minden lépésemben elkísér." És nem nehéz az út a tikkasztó hőségben? Feleli: "Semmi sem nehéz, ha olyan úrnak szolgálunk, aki jól megfizet. Ez az Úr a Jóisten, aki a szeretettel nyújtott vizet is megjutalmazza!"
 

Tanítója ajánlatára Don Boscohoz kerül. Apja Don Boscohoz vezeti, aki kikérdezi őt addigi tanulmányiról. Mikor a próbára adott szöveget kis idő múlva szó szerint elmondja, Don Bosco így szólt: "Úgy látszik, jó posztóval van dolgom!" Erre Domonkos így felelt: "Én vagyok a posztó, Ön legyen a szabó, kérem vigyen magával és készítsen belőlem szép ruhát a Jóistennek!" Elmondja Don Bosconak azt is, hogy a latin tanulmányai befejezése után Isten segítségével a papi pályára szeretne lépni. "Ne féljen, - mondotta - hogy gyenge szervezetem nem bírja a tanulást. A Jóisten, aki eddig egészséget és kegyelmet adott a jövőben is meg fog segíteni" Amikor Don Bosco megmondta, hogy magához veszi Turinba és kedves gyermekei közé sorozza őt, hálásan megragadta Don Bosco kezét, megszorította, csókolgatta mondván: "Remélem, hogy semmi panasz nem lesz ellenem!"
 

Elérkezett az indulás napja. Domonkos megcsókolva anyját és testvéreit elbúcsúzott. Kis batyujával a vállán, apja kezét szorongatva megérkezett Turinba az Oratoriumba. Don Bosco szobájába lépett. Míg apja Don Boscoval beszélgetett, ő körülnézett Don Bosco szegényes szobájában. Tekintete egy lapra irányult, amelyen Szalézi Szent Ferenc szokásos szavai voltak nagy betűkkel olvashatók, ezeket Don Bosco életének vezérgondolatául választotta: "DA NIHI ANIMAS, CAETERE TOLLE!"/LELKEKET ADJ URAM, MINDEN MÁST ELVEHETSZ!/ Elgondolkozva mondogatta magában: "Megértem itt nem pénzről van szó, hanem a lelkek üdvösségéről! Remélem az én lelkem is tárgya lesz ennek a munkának!"
 

Megkezdte az intézeti életét, amely először csak egészen közönséges volt, minden rendkívüliség nélkül. Minden szabályt szépen megtartott, szorgalmasan tanult, kötelességeit pontosan teljesítette, tanárait, társait szerette. Társai nem csak jámborsága, tudománya, de udvarias és kellemes bánásmódja miatt is szívesen társalogtak vele.
 

Egyszer egy hősies kis esemény játszódott le életében. Két társa összeveszett és a szóváltásnak az lett a vége, hogy kőpárbajban akartak elégtételt szerezni maguknak. Domonkos ki akarta békíteni őket, de nem sikerült. Velük ment a kőpárbaj színhelyére, s amikor lerakták a köveket, az öt követ, és kimérték a húsz méter távolságot, ő középre lépve elővette kis feszületét, magasra emelve így szólt: "Jézus Krisztus meghalt ártatlanul és megbocsájtott megfeszítőinek! Az első követ rám dobjátok..." E nem várt hősiességre a két fiú kibékült és megbocsájtott egymásnak. Társai nagyon szerették őt, együtt pedig nagyon szerették a Szűzanyát s maguk között megalapították a Szeplőtlen Fogantatás Társulatát.
 

Don Bosco egyszer névnapján meg akarta örvendeztetni a fiúkat és így szólt:"Mindenki írja fel kívánságát egy papírszeletre!" Elképzelhető, milyen nevetséges és kicsinyes kívánságokkal álltak elő. Domonkos csak e pár szót írta: "Óhajtom, mentse meg lelkem, neveljen szentté!" Domonkos annyit jelent: az Úré. "Még a nevem is azt jelenti, az Úré vagyok!" - mondogatta néha.
 

Don Bosco komolyan vette kérését, magához hívatta és így szólt: "Figyelj csak! Légy vidám, teljesítsd híven kötelességeidet a tanulásban és a jámborságban, tégy jót másokkal! Így az életszentség útján fogsz járni!" Domonkos minden követelménynek megfelelt. Azonban Isten iránti szeretete, a lelkekért lángoló buzgalma korán felőrölték testi egészségét. Az orvos tanácsára haza kellett mennie. Szomorúan vált meg Don Boscotól, - akivel három évig volt együtt- és társaitól: "Viszontlátásra a Mennyországban!" Csak pár napig szenvedett otthon. "Ó mily csodaszépeket látok!"- szavakkal mosolyogva lehelte ki szép lelkét 15 éves korában.